Az első kattintástól a kulcsátadásig.

Kata, amikor becsukta az ajtót az utolsó látogató mögött, egy pillanatra megállt az előszobában. Reggel óta takarított. Elvitte a gyereket a nagymamához. Négy órát várt feszülten. A látogató húsz perc után annyit mondott: „még csak nézelődünk, a sajátunkat sem adtuk el” — és elment.

Két nappal korábban tette ki a lakást a nagy portálra. Két nap alatt csörgött a telefon — de nem vevők hívták. A megbízásáért telefonáltak: napi ötször, ismeretlen számokról. Nem azok, akikkel szívesen dolgozott volna. Azok, akik csak végighívják a listát. Hiába írta ki nagybetűvel, hogy „ne keressenek”. Aztán jöttek a „vevők”: az egyik meg sem nézte, csak az árat kérdezte. A másik a nézelődős szombati. A harmadik komolynak tűnt — kérdezett, fotózott —, aztán eltűnt. Szó nélkül. Kata soha nem tudta meg, mi volt a baj.

És ahogy teltek a hetek, lassan összeadódott, mit vett el tőle ez az egész. Nem a vevőt — az még sehol. Hanem a szombatjait, amiket takarításra és hiábavaló várakozásra költött. A nyugalmát, mert minden ismeretlen szám egy újabb ingatlanos lehetett. Az önbizalmát, mert már azt sem tudta, jó áron hirdet-e, vagy hónapok óta elijeszt mindenkit egy rossz számmal. Hat hét után Kata már nem az eladással volt elfoglalva. Hanem a kimerültséggel. Egyedül állt egy folyamatban, amit még soha nem csinált — és senki nem volt az ő oldalán.

Ekkor talált ránk. Nem adtuk el helyette a lakást — rendet tettünk a káoszban. Megmutattuk, mennyiért kelnek el a környéken a hasonlók, hogy tudja: jó-e az ára. A vevők nálunk előre elmondják a keretüket, a finanszírozásukat, hogy eladták-e a sajátjukat — így Kata csak a komolyakat látta, nem a szombatját elrabló turistákat. Ha valaki visszalépett, megtudta, miért. A számát nem hívogatta többé senki.